RIZA
- Hiányozni fog ez az egész hely, a sok hülyeség, még a hülye osztálytársak is! - mondtam a könnyeimmel küszködve a mellettem álló legjobb barátnőmnek, Nadinnak. Az érzéseimmel nem bírva karjaiba vettetem magam, ő az egyetlen az életemben aki elvisel és elfogad, akivel bármit megoszthatok. Török származású, az ükszülei száz évvel ezelőtt telepedtek le az országban, bár bőrén és arcán még látszódnak ősei vonásai. Ezt remekül lehet látni a mogyoróbarna szemein amik könnyen kifürkészik az igazságot, bár a megszerzett információt sosem adná tovább.
Ölelkezés közben sikerült megnyugodnom, így végre értelmes beszélgetést tudtunk végezni.
- Figyelj, tudod mit mondtak, ha nem teszed meg, őket fogják bántani, és hidd el, felül tudsz majd kerekedni a kormány kutyáin. - Bár az egészet biztatólag mondta, mégis legbelül összerezzentem.
Bár belegondolva igaza van, meg tudom tenni, de a válasz nem biztos, hogy jó lesz, csak úgy, mint egy héttel ezelőtt:
Az iskolámban egy öltönyös idegen keresett fel, azzal a kérdéssel, miért nem küldtem vissza a jelentkezési lapot, mikor elmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó a kormány kísérleti nyula lenni, megfenyegetett, hogy mindent és mindenkit elveszítek. A fenyegetés egyéb dolgokat is tartalmazott, épp emiatt nem is írom le őket ide.
Miután véget ért a lelkizés, elindultam haza, hogy készüljek a holnapi utazásomra. Mit ne mondjak egy-két bőröndöt sikerült megpakolnom, pedig nem vagyok egy boltkóros, mindenesetre nem vehettem fél vállról a dolgokat.
Végül az egész estét azzal töltöttem, hogy görccsel a gyomromban el tudjak aludni, valamikor éjfél körül sikerült is.
A reggeli rohanás után az utazás csöndje már-már üdítő volt, de végül meguntam az egyhangú csendet és a fülhallgatót fülembe csúsztatva beindítottam az egyik kedvenc rock bandám számát. Az autópálya és a szüleim szürkeségéhez remekül illett a basszusgitár mélabús hangja a szerelmes ballada egyéb szimfóniái közt.
Hosszú idő után, mikor elértük Pestet, először szólaltam meg:
- Mikor terveztek majd hazaindulni? - Bár tudtam, hogy nem lehetnek mellettem, mégis felébredt bennem a kisgyerek, aki a szüleivel akar lenni.
- Megvárjuk, míg beosztanak egy házba és megismerkedünk a gondviselő tanároddal. Utána indulunk - mondta anyu.
"Király, már a legelején lelépnek." - gondoltam. Végül is nem okolhattam őket, mert a bátyámra nem lehet sokáig rábízni a kicsiket, nem éppen a legfelelősségteljesebb ember a világon.
Mihelyst odaértünk az őrök leellenőriztek minket, tán még egy lámpás faggatás is kitelt volna tőlük, mint a régi filmekben.
Már szinte mindenki megérkezett mire beértünk a megnyitóra. Egy pillanat múlva egy nő termett a pódiumon és elmondta a dolgok menetét. A pódium két szélén lévő ellenőrző pontokhoz kellett beállnunk libasorba, hogy vérmintát vegyenek, majd beosszanak egy gondviselőhöz és annak négyfős csapatába.
Szerencsétlenségemre én a sor végére kerültem. Bár a sor gyorsan haladt, én mégis egy óra múlva kerültem csak sorra.
A nő, aki a vérmintákat vette egy tűvel beleszúrt az ujjbegyembe, majd lenyomta azt a papír megfelelő rublikájára, végül pedig egy műszerrel beolvasta azt.
- Omega csoport, a sarkon a piros ponton gyülekeztek. A gondviselőtök hamarosan megérkezik - mondta a nő. Nem volt valami kedves, érthető, biztos unta már ezt az egészet.
A sarkon már hárman várakoztak, egy lány és két fiú. Idegességemet mihelyst sutba tudtam dobni, felvettem a szokásos "nemérdekel" maszkot.
- Sziasztok! Ti vagytok az Omega csapat? - kérdeztem őket annyira semleges arccal amennyire csak tudtam.
- Igen, és te? - Egy izmos, bezselézett hajú, "én vagyok itt a menő arc" srác szólalt meg. Bár a hangja kedvesebb volt az enyémnél mégis volt benne egy kis ellenszenv.
- Az utolsó csapattag, Etler Riza - feleltem hanyagul. Meglepő arcot vágtak. - Mi a baj?
- Te érted el a maximális eredményt egyedül 100-unkból, de akkor miért csak a 2. legjobb csapatba raktak? - kérdezte a vézna srác.
- Mi a titkod? - kérdezte a másik lány. - Biztos, hogy nem befizettek? Esetleg van kapcsolatod? Csaltál a vizsgán, vagy mi? - Hű ez a lány bírja levegővel. Folyamatosan dumált, mígnem egy hang közbeszakította:
- Egymás felvételijéhez semmi közötök. Inkább a jelennel kellene foglalkozni. - Szőke, magas, kiöltözött férfi állt előttünk Jó pár napja nem borotválkozhatott a borostájából ítélve, aludni sem aludhatott sokat, ugyanis olyan karikás volt a szeme, amit két hét alvással sem lehetett volna kipihenni teljesen. - Dr. Gévay Dénes vagyok az ideiglenes nevelőtök, mentorotok, satöbbi. Ideje indulni az ideiglenes szállásra, páros szobákban lesztek, nincs pizsiparti, holnap hajnalban kelünk - adta ki a parancsot. Intett, hogy kövessük, és elindultunk a folyosón majd lekanyarodtunk egy másikra. Végül a sok folyosó után már csak azt vettem észre, ahogy a kinti hűvös légáramlat megcsapott. Keresztülvágtunk az udvaron, majd egyenesen az erdőbe vetettük magunkat, végül elértük a drótkerítést, ami mellett még vagy fél óráig gyalogoltunk. Aztán megálltunk egy őrökkel védett kapunál, a "mesterünket" retinaszkennerrel azonosították. A kapu automata nyitórendszere kattanások és zúgás kíséretében engedett utunkra.
Térkövekkel kikövezett kanyargós úton mentük le a dombról, alig lehetett látni valamit a sűrűn növő növényzet, cserjék és fák miatt. Az utunk hirtelen egy patak felett ívelt át. A kőhidat körülvevő fauna és flóra összes nesze és illata, a látványvilággal együtt olyan volt, mintha éppen egy tündérmesékkel teli könyv helyszínét elevenítette volna fel.
- Nem a szánkat kell tátni, hanem haladni. Senkire sincs kedvem bébiszetterkedni itt éjszaka, nem akarok farkasokkal összetalálkozni! - szólt ránk morgolódó hanggal. Több se kellett nekünk, nyakunkba kaptuk a lábunkat, és rögtön lehagytuk a morcos medvét.
A növényzet kezdett ritkulni és ezzel együtt a terep is meredekebb lett, egymásnak ütközve, magunkba fojtva a káromkodásokat mikor valaki nekünk jött, lassan haladtunk előre. Dr. Gévay is utolért bennünket, annyit szerencsétlenkedtünk, hogy egy negyed óra is eltelt, mire leértünk a völgybe. A völgy végében egy kevésbé sűrű fás közegbe értünk, nem sokba telt mire megpillantottuk a házat amit a fák rejtegettek.
- Nos, üdvözöllek benneteket a ma esti szállásotokon! - mondta a nevelőnk ironikus hangvétellel, ami azt illeti meg se hallottuk, mit mondott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése